Első fejezet

{ Ha tetszik a történet, ne felejtsetek el kommentelni, +1-ezni és feliratkozni :-) }

- Mi van ha az emberek itt sem fognak kedvelni? - mondom az anyukámnak míg ő a szemét az úton tartja. Az én szemeim az apró esőcseppekre fókuszálnak amik az ablakot fedik, figyelmemet elterelve arról hogy mi fog most következni.

Épp hogy csak odafordítva a fejét felém, megszólal:

- Minden rendben lesz Louis, az év eltelik mielőtt észrevennéd, és ennyi lesz. Végül is ez az utolsó éved.

Nagyon magabiztosan mondta, mintha majdnem teljesen biztos lenne abban amit mond, száz százalékosan. Másfelől pedig minden egyes alkalommal így hangzott el a beszéde, minden újabb év elején az iskolában az utóbbi 11 évben. Legjobb tudomásom szerint pedig ez az év is úgy fog végződni ahogy eddig mindegyik végződött, esetleg még rosszabbul. De a tényt nézve, hogy egy új városban kezdjük újra, új környezetben, ez alkalommal talán igaza lesz, legalábbis remélem.

Az édesanyám és én csak néhány hete költöztünk el Doncasterből azt remélve, hogy itt új életet kapunk. Rengeteg dráma volt a régi sulimban, a rossz fajta, és nem tudtam már kezelni. Hangulatomon mindig depresszió és szorongás uralkodott. Így különféle tabletták szedésével végeztem minden egyes nap csak hogy lenyugtassam magam. Mindenek felett, az anyukám félt hogy megpróbálnám megölni magam, vagy valakit abból a környezetből. Ő az a személy aki a legjobban fél. Egy részem pedig ezért hibás volt. 

A szüleim válásának is nagy szerepe volt költözéskor. Éveken keresztül sehol sem volt az apám, nos, ott volt, de nem fizikálisan. Gondolom csak egy új kezdést akartunk minden szempontból. Ugyanazon a helyen élni ahol minden nehézségen keresztül mentünk, nem emlékeztetett minket mindenre amit elértünk, hanem mindenre amin keresztül mentünk és keresztül kell majd mennünk megint. A környezetünk sosem lett volna elég jó és befogadó ahhoz, hogy ott maradhassunk az újrakezdéshez, szóval úgy volt a legjobb hogy továbbléptünk az elköltözéssel. Úgy néztük ezt az egészet mint egy lehetőséget a szökésre és egy új dologra, egy új életre, új emberekkel, és talán, de csak talán a boldogságra.

...

Az autóban ülve az új sulim felé közeledve ami Cheshireben található, a gyomrom elkezdett felfordulni, nehézzé téve a nyugodtan ülést. Ilyen messze lenni az otthonodtól nem könnyű, nem beszélve az időjárásról. Otthon a napos időhöz és a madarak csiripeléséhez szoktunk, de itt ez a teljes ellentéte. Egy kis időbe fog telni míg hozzászokunk a szürke éghez, a viharos sötét felhőkhöz amik a napot takarják, nem is említve az eső kopogására való felkeléshez.

Mielőtt közelebb kerülünk a megcélzott területhez, elveszett vagyok a szavak terén. A szívem dobogása elkezd gyorsulni és csak kifogásokra tudok gondolni, hogy ne kerüljünk közelebb.

- Tudod, anya, ki-kicsit rosszul érzem magam, talán az a legjobb ha visszamegyünk - kétségbeesetten mondom neki, közelebb nyomva hozzá a testem. 

- Nehogy elkezdd Louis, ez egy pozitív változás lesz, bízz bennem. Ha próbálod elkerülni, a jó dolgok nem fognak megtörténni és csak magadnak fogod nehezebbé tenni. - válaszol magabiztosan.

- Mi van ha rájönnek? - kérdezem halkan a fejem felé fordítva, szemöldökömet aggodalmasan ráncolva.

Igénybe vesz neki egy másodpercet míg reagál, azt a benyomást keltve hogy nem gondolt minden lehetséges következményre.

- Louis - kezdi - ne legyél ilyen negatív, próbálj a pozitív kimenetelére gondolni. Barátokat fogsz szerezni, jobb jegyeid lesznek, jobb környezetben leszel. Nem kell az embereknek tudniuk hogy miért jöttél ide, de ha annyira érdekli őket, akkor akarniuk kell elfogadni.

Az igazat mondja, de az emberek is ezt fogják bizonyítani?

Mielőtt tudnám, a suli elejét bámulva találom magam. Diákok futnak erre-arra, egyesek a barátaikkal találkoznak óra előtt, mások rohannak befelé menedéket keresve az eső elől. A látvány..hektikus.

Egy puszival az anyukám arcára búcsúzásképpen, elindulok a hely felé ami a második otthonom lesz egész évben. Azalatt az idő alatt amíg kiszállok az autóból, és a suli bejáratához sétálok, mindenki áhítattal néz körülöttem. Az érzés megfélemlítő, majdnem fullasztó, de ez nem egy olyan dolog ami ellen bármit tudnék tenni. Ez a tipikus reakciód amikor valaki új érkezik a helyre amit mindenki a második otthonának hív nagyon sok ideig.

Az összes kínos pillantáson és suttogáson túljutva, sikerült továbbra is fókuszálnom arra amerre mennem kéne. Nem tart olyan sokáig amíg sikerül megtalálnom az irodát, de amikor megtalálom, a feszültség csillapodik.

Körbenézek, keresem a hölgyet aki az íróasztal tulajdonosa.

- Te lehetsz az új diák. Louis, ugye? - egy női hang szólal meg a pult mögül amíg az asztalhoz közeledik. Egy kedves mosollyal és köszöntő szemekkel üdvözöl, amik ráncosodnak a mosolytól.

- Én vagyok - mondom közeledve felé.

- Örülök a találkozásnak - kinyújtja a kezét, hogy megrázzam. Ugyanúgy cselekszem mint ahogy bárki, megrázom. A helyes dolog hogy elfogadjuk a köszöntést, még akkor is ha mindenkitől félek aki körülöttem van.

- Én is - válaszolok erőltetett kis mosolyt nyújtva.

- Oké - megköszörüli a torkát mielőtt folytatná - szóval a szekrényed száma 17-es és itt a zár hozzá.

A kezembe adja a fekete zárat az órarendemmel együtt. Algebra, angol, történelem, kémia, ebéd, francia és rajz. Egy utolsó pillantás az órarendemre és kiküldenek az irodából. Onnan az aulába jutok, ahol újra idegenek szemeit érzem ahogy minden lépésemet figyelik. Az érzés eláraszt, ösztönből minden szemkontaktust kerülök, hogy elkerüljek mindenféle érintkezést akármelyikükkel, de ez nem sikerül amikor egy vállat érzek az enyémnek ütközve.

- Figyelj már te kis szar!

Nézek fel a sötét, magas srácra rengeteg tetkóval, aki lefelé néz rám dühvel teli szemeivel, mintha valami rosszabbat tettem volna minthogy összedörzsöltük a vállainkat.

Semmi idővel reagálásra vagy bocsánatkérésre az ügyetlenkedésemre, a karomnál fogva megragad és a fekete szekrényekhez zúz, Egy hatalmas puffanás visszhangzik a folyosón. A csengő megszólal ahogy a szekrényhez emel, de még ez sem állítja meg.

- Én-én sajnálom baleset volt nem láttam ahogy-- dadogva teszem fel a kezeimet védekezően.

- Kussolj már el bazdmeg! - folytatja a kiabálást, és érzem minden egyes leheletét a nyakamon. Becsukom a szemem, tudva hogy most mi jön, de amikor éppen befejezné amit elkezdett, távolról egy mély, enyhítő hangot hallok.

- Tedd le Zayn - mondja. Meglepetésemre Zayn letesz, és egy utolsó gyűlölettel teli pillantással lassan elsétál gyorsan lélegezve. Most magamra maradtam az aulában egy fiúval aki velem szemben áll. A bőre mintha porcelán lenne, sötét haj, laza göndör fürtök amik mintha vissza lettek volna nyomva, a zöld szemek pedig meglepnek. Egy pillanatra azt hittem, hogy nincsen ijesztőbb személy a srácnál aki szó szerint majdnem megütött, de az előttem álló fiú megcáfolt. A ruházata csaknem ugyanolyan volt mint az előző srácé, egy rövid ujjú V-nyakú póló egy kopott fekete farmerral társulva. Magában amit visel ijesztővé teszi, de a tetkókkal fedett karja csak rosszabbá teszi.

Félve, egy dolog fut át az agyamon.

- Köszönöm - súgom neki földre szögezett szemekkel.

- Ez sosem történt meg és nehogy bárkinek is beszélj erről - mondja ahogy elsétál, vissza nem nézve.

Ottmaradtam, azon gondolkozva, hogy "Zayn" miért mert rá hallgatni, a megfélemlítő tetkóin, piercinges száján és szemöldökén kívül. Ha ennek a fiúnak ilyen hatása volt rá, kell lennie egy oknak is hogy miért.

...

A nap ment tovább, a többi óráimra bementem, de egyikre sem tudtam koncentrálni amikor csak arra tudtam gondolni, hogy mi történt korábban. Egy dolog segített elterelni a figyelmemet a dolgokról; találkozás új emberekkel. Az egész nap alatt egy csapat kíséretében voltam, mindannyian azt állították hogy már a középsuli eleje óta barátok, és azt, hogy elég "szerencsés" voltam ahhoz, hogy meghívjanak a "csapatba". Amennyire kedvesek voltak, legalábbis azoknak tűntek, meginvitáltak az ebédlőasztalukhoz is ebédnél. Az idő gyorsan repült, mielőtt feleszméltem már az "asztalunkhoz" tartottunk pár percen belül. Mindannyian leültünk az asztalhoz, valamilyen táncról beszélve aminek nemsokára végbe kéne mennie. Habár a beszélgetésük érdekesnek tűnik, vannak más dolgok amik jobban lenyűgöznek mint egy tipikus középiskolai tánc. Kívülállóként érezve magam a beszélgetésből, elsodródik a figyelmem, és a környezetem felé fordítom. Más dolgok is vannak amik a fejem hátuljában ragadtak reggel óta, megkeresni a fiút korábbról, ha még azt is jelenti hogy messziről kell megfigyelnem. Vizsgálom a szobát, keresem a fiút aki feketében volt, sikertelenül. Mindenki elsétál előttem, egyik helyről a másikra igyekezve, asztaltól asztalhoz, szinte lehetetlenné téve hogy minimum 1,5 méterig lássak magam elé. A kutatásom percekig folytatódik, a szemeim elfáradtak, még mindig sikertelenül. Megesküdtem volna, hogy ennyi diák nem volt ma reggel az iskolában. Ahogy véget ért a keresésem, a magas, sötét alak mégegyszer bevillan a szemem sarkából. Lassan megfordítom a fejem, a lehető legjobban próbálkozva, hogy ne legyen olyan feltűnő, és ott áll. A falnak támaszkodva, a szemei a kezében levő telefonra ragadva, túl elfoglalt hogy észrevegye, hogy az új gyerek messziről bámulja.

- Ne is gondolj rá - mondta a mellettem ülő lány undorodott fejjel. Amikor a lányra nézek, egyértelművé teszi, hogy egész idő alatt figyelt, azzal, hogy a szemét a fiúról rám vezeti.

- Mire ne gondoljak? - kérdezem tudatlanul, nem tudva mire gondol.

- Látod, mindig ez történik. Egy új lány, vagy fiú átkerül ebbe az iskolába, az a fiú pedig - a telefonozó fiúra mutat - felhívja a figyelmüket, izgatottan és kíváncsian szeretnének többet tudni róla, szeretnének a barátai lenni majd visszautasítva végzik. Az a fiú semmit sem tud a barátokról, régen voltak neki, még mindig vannak, csak nem jó barátok. Semmi jó nem jön felőle, csak önmagával van elfoglalva, antiszociális, és egy seggfej, akiről azt mondják, hogy minden lánnyal aludt aki valaha is az útjába állt. Nagyon senki sem hiszi el ezt a történetet, úgy értem, csak nézz rá, szó szerint nincsenek barátai - mondja inkább bunkón mint őszintén.

- Mindenkinek van egy története egy ilyesmi mögött, nemde? - megrántom a vállam, próbálok a beszélgetés ellenkező oldalára állni.

- Nem hiszem, még sosem hallottam róla ilyet. Te a kedves fajta vagy aki szereti az emberekben a jót meglátni, nem? - kérdezi a vállam meglökve, a szemöldökét magasra húzva amikor ránézek.

- Azt hiszem - válaszolok finoman nevetve.

- Akkor ezt abba kéne hagynod, annak a fiúnak semmije sincs csak rossz hírneve, nincs mögöttes sztori amiről hallottam volna. Ha van, szeretnék róla tudni, de egyelőre maradj távol tőle. Hacsak nem szeretnél bajba keveredni, egyébként tedd amit mondtam és még sokan mondani is fognak - mondja. Lehet, hogy csak most érkeztem ide, de egy dologban biztos vagyok, biztos nem fogok hallgatni senkire, legalábbis még nem. 5 órája vagyok iskolában, és máris megmondják mit és mit nem csinálhatok, nem tűnik jónak csak úgy engedelmeskedni.

- Oké, már egy egész beszélgetés megy erről a fiúról, nem gondolod hogy legalább egy nevet kéne kapnom? - mondom abban reménykedve, hogy megválaszolja a kérdésem. Hezitál mielőtt kimondja a nevét, de abban a pillanatban ahogy kimondja, a fiú felé fordítom a fejem.

- Harry - súgja. A magas fiú megváltoztatja a tekintetének irányát, pont rám nézve a sarokból. A tekintete pont olyan ijesztő mint ő maga. Még mindig áll a falnak dőlve. A telefonja még mindig a kezében, de most végig csak engem néz.

{ Ha tetszik a történet, ne felejtsetek el kommentelni, +1-ezni és feliratkozni :-) }
{ Ahogy lesz elég időm hogy lefordítsam a következő részt, már teszem is fel. }
{ ily little cupcakes,, Laura xx }